"Égigérő” tölgy áll magányosan az erdészet udvarán. Mendemondákat hallani arról, mikor, hogyan került oda. Akad azonban, aki pontosan tudja a tölgy történetét. S még vagy ezer fáét, a köztük szaladgáló állatokét…
Az erdész-vadász históriák olyanok, mint az indián mesék. Vannak bennük kalandok, érzelmek, szövevényes szálak. Ahogy szabadság és misztikum is: mert a fák, bokrok közül ritkán jutnak ki a „dübörgő” mindennapokba részletes regék. – Zárt világ az övék – mondta egyszer valaki az erdőjáró emberekről. – Csak az ismeri igazán, aki benne él. Akinek születése óta a vérébe ivódott. Mint Hopp Tamásnak…
A Zalaerdő Zrt. bánokszentgyörgyi erdészetének nyugalmazott igazgatója igazi legenda. A közelmúltban két, rangos kitüntetéssel, a Hubertus kereszt gyémánt fokozatával és a Festetics Kulturális Örökség díjjal is elismerték a munkáját.
Azt tartják róla, szakmája „doyenje”, akinek az erdőről és a vadról szól az élete. Ebbe született, így nőtt fel: édesapjától, a nemrég kilencvenhárom évesen elhunyt Hopp József „Dódi bácsitól” – aki hetven esztendővel később is pontosan emlékezett az első, elejtett bikájának történetére – fia is erdőszerető-vadászszívet örökölt. Merthogy, Hopp Tamás szerint nem lehet azt különválasztani, hogy valaki erdész vagy vadász…
– Jó, ha az erdész vadászik is. Nappal elmegy oda, ahol dolga van, este meg a szenvedélye elviszi a kerületének abba a részébe, ahol nincs dolga – mesélte nemrég nevetve, nyugdíjasévei első hónapjaiban. Negyven évet töltött az erdészet kötelékében, Bánokszentgyörgyön. Abban a zalai faluban, amelynek szomszédságában, egy piciny községben nyílt ki előtte gyerekként az erdei világ. Szentpéterföldén, ami a sokadik, ám a legjelentősebb állomás volt a Hopp-család életében.
Amikor 1961 januárjában odaköltöztünk, mindent hó borított, de a nap tisztán sütött – emlékezett vissza Hopp Tamás. – Teherautóval vittek Törösznekre, ott pakolták át a dolgainkat tehervonatra. Gőzmozdony húzott be minket a völgybe. Lassan alkonyodott, amire berobogtunk a völgyek közé. Apámmal álltunk a batár ajtajában, azt a látványt sosem felejtem el, pedig csak nyolc éves voltam. Ennyi idősen, ott, Szentpéterföldén lőtte Tamás az első tövisszúró gébicsét. Dódi bácsi csinált neki töltényt: fele lőporral, fele söréttel. Fia ezzel célozgatta a papírgalacsinokat a góré oldalán.
Amikor jól ment, már mehettem apámmal vadászni. De magam is jártam egyedül és a barátaimmal az erdőt. Indiánkunyhót építettünk, vagy gallyakat gyűjtöttük tűzifának. Nem tettünk kárt, de apám mégis megleckéztetett minket. A kerületvezető erdész volt segítségére. Morcosan kilépett egy fa mögül, mi meg persze megijedtünk tőle. Később kiderült: apám keze volt a dologban, féltett bennünket, hogy a fejünkre esik egy száraz ág.
Diákévek a szentpéterföldei, részben osztott általános iskolában, tizennégy évesen az első, elejtett bak, majd a középiskola a megyeszékhelyen – végül sima út a Soproni Egyetemig, ahol erdőmérnöki diplomát szerzett Tamás. Evidens volt a pályaválasztása – mesélte – nem is gondolta soha, hogy mást csinálna egész életében. Megszerette, akarta, hű maradt hozzá. Pályakezdőként Bánokszentgyörgyre került. Először fahasználati ágazatvezető lett.
– Első nap kaptam egy ceruzát, radírt, vonalzót a főnökömtől. Rámutatott az asztalomra és azt mondta: szólj, ha gondod lesz. Akkortájt, sőt, közel húsz év múlva, amikor kineveztek az erdészet élére, még volt idejük az erdészeknek sétálni az erdőben, gombát gyűjteni, beszélgetni. Ezen a területen 22-23 ezer köbméter fát termeltünk ki évente, ma már ennek a közel ötszörösét. A kézi erőt, a lovas kocsit idővel felváltották a gépek, a modern technika. Sok száz hektár erdőt újítottunk fel az eltelt időszakban, új technológiákat vezettünk be, nagyot változott a világ az erdész szakmában is. A vadászterület sem volt kicsi. Miután Szentpéterföldét is Bánokszentgyörgyhöz csatolták, megduplázódott. Igazi nagyüzem lett.
– Jómagam több mint fél évszázada vadászom. Sokat mentünk apámmal és szintén erdőmérnök-vadász húgommal, Eszterrel bel-és külföldi vadászatokra. Hobbiból és természetesen hivatalból is sokat vadásztam, vadásztattam. Vendéggel ejtettünk el rekord bikákat is. Mindig fontosnak tartottam, hogy a sikeres vadászat mellett a vendég jól érezze magát. Sokat számít a személyes kapcsolat, a legrégebbi vendég 38 éve jár vissza.
Az átgondolt, megfontolt vadászat híve vagyok, mind a mai napig. Nem kapkodva lövöldözni, hanem megfontoltan pontosan úgy kell lőni, hogy a vad ne vegye észre, hogy átszaladt az örök vadász mezőkre. Nem a lövés a lényeg. A vadászat az i – betű, a tetejére a pont a lövés. Bár, volt, hogy nem sikerült elsőre – nevetett. – A családi bakunk története is ilyen. Feleségemmel és két gyermekemmel mentünk vadászni. Kétszer elhibáztam a lövést. Ilyenkor két lehetőség van: vagy a puska rossz, vagy a vadász. Végül kiderült, elállítódott a céltávcső. Belövés után másnap visszamentünk, akkor sikeresen meglőttük.
Tudja – gondolkodott el egy pillanatra – nem ültem le nyugdíjasként sem, hogy az ablakon át nézzem a világot. Több helyütt számítanak a munkámra: többek közt, az Országos Vadászkamarában, a Zalai Gímszarvasért Alapítványnál, Vadászati Kulturális Egyesületben. Arra viszont jó a nyugállomány, hogy a motoromat végre megjavítsam Esztendők óta nem volt rá két szabadnapom. Bár, a fiam viccesen azt mondta nemrég: Apa, alig vagy többet itthon, mint amikor dolgoztál. De hát mindig akad valami tennivalóm…
Forrás: zaol.hu
Szerző: Szabó Zsófia
Fotók: Szakony Attila
Hírszerkesztő: Nagy László