Mindenki tudja, hogy „megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk”, mégis, a halálhírek hideg tényét mindig nehezen vesszük tudomásul. Különösen akkor, ha közülünk megy el valaki, akit olyan sokan ismertünk és szerettünk.Molnár Sándor professzor úr 2014. december 18-án hagyott itt minket, családjában, rokoni és baráti körében, valamint az egyetemi oktatásban és kutatásban nagy űrt hagyva maga után. Mégsem mondhatjuk, hogy nélküle magunkra hagyatva állunk itt, mert több mint három évtizedes egyetemi pályafutása alatt felvértezett bennünket elegendő munícióval önmagunk képességeinek kibontakoztatásához, megkaptuk tőle mindazt, amit egy munkatárs, egy tanár adhat kollégáinak, útra kelő tanítványainak.
2015. január 5-én több száz ember kísérte utolsó útjára a soproni evangélikus temetőben. A szertartás keretében Gabnai Sándor evangélikus esperes vett elsőként búcsút, személyes hangvételű beszédét hallva érezhető volt a családhoz, az elhunythoz való kötődése. Beszédéből idézünk: „Molnár Sándornak gyermekeivé lettek a tanítványok, a katedra, a munkatársak, az egyetem, akikért - mint Szabó Lőrinc az "Ima a gyermekekért" című versében - imádkozni tudott. Gyermekeivé lehettünk, akiket szerethetett, mint felebarátait, akikért annyi mindent tehetett, akikért közbeléphetett, akiknek adni akart, akiken segíteni tudott és akiknek az életében a megoldásokra törekedett. Gyermekeivé lehettünk, akár a szívéhez olyan közel álló fák, akik most velünk együtt hiányolják már és köszönnek el tőle. A mosolygó hársak, az ünnepet ülő bükkök, az ezer-csodás diók, a keményen is szelíd gyertyánok, az aggódó kőrisek, művész-juharok, a jószívű óriás-nyárak, az erdő-varázsló nyírek, a gyerekbarát platánok, a vörösfenyő-vitézek, a büszke jegenyék, a mérges tiszafák, a zordon feketefenyők és a legközelebb álló, legmagyarabb fái, az akácok mind siratják most, akikről olyan szép meséket írt a legkisebbeknek. Utolsó találkozásunk során mesekönyvét vittem a kórházi ágyához, és olvastam fel belőle a hős hársakról, akik nem adják fel soha, akik többször is voltak/vannak veszélyben, de mindig túlélők és mindig segíteni tudnak másoknak. Mosolyogva hallgatta sorait, ahogy olvastam, mert ő is így küzdött az életért, de végül ezt a küzdelmet elveszítette. Egy másik küzdelmet viszont - az égi erdők fele tartva - megnyerhetett az isteni szeretet megélésével.”
Dr. Faragó Sándor rektor és Dr. Alpár Tibor dékán urak beszéde amellett, hogy megelevenítette Molnár Sándor szakmai pályafutásának főbb mozzanatait, eredményeit, méltatta emberi kvalitását, kiemelve az egyetem iránti elkötelezettségét, segítőkészségét, kapcsolatteremtő képességét.
Hideg, havas eső áztatta a földet, ami koporsójára hullott, s amibe a csíkszeredai barátok, munkatársak tiszteletének jeléül erdélyi föld is került. Fejfáján havasi gyopárból készült koszorú dacolt a fagyos időjárással.
A család kérésére a koszorúkra szánt összeget sokan a Faipari Egyetemi Kutatásért Alapítvány számlájára utalták, de így is beborították sírját a koszorúk és virágcsokrok. A hallgatók énekhangja már csak lelkéhez juthatott el, amikor a sírt körülállva elfogódottan elénekelték neki a faiparos himnuszt:
„ A bölcsőtől már elkísér az egész élten át,
S ha munkád egyszer véget ér, a sírba véle szállsz.”
S ha munkád egyszer véget ér, a sírba véle szállsz.”
Isten veled, nyugodj békében!
Forrás: NYME Press
Fotók: NYME Press
Hírszerkesztő: Nagy László