Őshonos erdeink védelmében

Az erdő a legösszetettebb szárazföldi ökológiai rendszer, melynek környezetvédelmi szerepe felbecsülhetetlen a levegőben lévő szennyező anyagok kiszűrésében, a talajvédelemben, a klímaváltozás hatásainak tompításában. Ez utóbbival kapcsolatban számos baljós előrejelzést hallani, ilyen a Balaton kiszáradása vagy az ország jelentős részének elsivatagosodása, ellenkező vélemények szerint viszont minden megoldódik majd magától.

Borovics Attila, a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ Erdészeti Tudományos Intézetének igazgatója úgy gondolja, egyik véglettől sem kell tartanunk, ha előrelátóan cselekszünk, nem csak hátradőlünk és várjuk, hogy mi fog történni. Az erdők alkalmazkodóképességének növelése, ez a teendőnk – állítja.

Kímakutatók szerint a pozitív vissza­csatolás miatt globálisan elindult egy olyan folyamat, amelyet emberi beavatkozással megakadályozni már nem tudunk, viszont helyi rendszerekben tehetünk valamit, és ebben különös hangsúlyt kapnak a korlátozottan alkalmazkodni képes erdők. Milyen változásokra számíthatunk, az Alföldet idáig is a legnyugatibb sztyeppének tartották Európában?

– Gyakran találkozom azzal az érveléssel, hogy a múltban is volt éghajlatváltozás, amit a természet eddig mindig megoldott. Most nem fogja! A sebesség, amivel az éghajlatváltozás jelenleg zajlik, a százszorosa annak, amit a fák a jégkorszakot követő rendkívül gyors felmelegedés utáni evolúciójuk során átéltek, ezért szinte leküzdhetetlenül nagy változást jelent őshonos fafajaink számára. Egyetértek a klimatológusokkal, azonban erdészként legalább száz évben kell gondolkodnom, és ennyi idő alatt sok minden történhet éghajlati szempontból. Mondhatnánk azt is, hogy hátradőlünk és meglátjuk, mi lesz, de ehelyett inkább tegyük meg, amit lehet. A kutatók felelőssége, hogy a talajtani, geológiai, domborzati, hidrológiai és meteorológiai információkat összegyűjtsék. Ezek mind olyan adatok, amelyek külön-külön régóta rendelkezésre állnak, csak össze kellett gyűjteni egy-egy helyszínre vonatkozóan. Mi ezt megtettük, ugyanis ez az első lépés ahhoz, hogy egy adott helyszínen meg tudjuk mondani, mi van jelenleg, és ennek alapján próbáljuk megbecsülni, hogy mi várható ötven év múlva.

Az éghajlatkutatókhoz hasonlóan az erdészek is modelleket állítanak fel?

– Igen. Az erdőkről száz évre előre meg tudnánk mondani, hogyan viselkednek, ha nem lenne változás. Vizsgáljuk például a talajtípus, mélység, fizikai féleség mellett a hidrológiai viszonyokat és a folyamato­san változó klímát. Ezeket a tulajdonsá­go­kat együttesen termőhelytípus-vál­to­­­zatnak hív­juk, ami alapján egészen napjainkig meg tudtuk mondani, hogyan viselkedik például egy bükkerdő az elkövetkezendő száz évben.

Ha nincs klímaváltozás… De mi a helyzet most?

– Eddig egy adott termőhelytípus-változat esetében a telepítésnél optimálisan két-három fafaj közül választhattunk a hatósági szabályozásnak megfelelően. Manapság meg kell mondanunk, hogy egy adott helyszínen milyen változás várható például ötven év múlva, azaz már nem a jelenlegi állapotra, hanem a jövőbelire kell a szakembereknek tervezniük. Elfogadva a klimatológusok havi csapadék- és hőmérsékleti adatait, a jövőben rendkívüli módon beszűkülnek a bükkfélék számára alkalmas termőhelyek. Erdészként a júliusi átlagos csapadékösszeget tartom a legfontosabbnak, mert ha a fő növekedési időszakban nincs elég víz, és nagyon magas a hőmérséklet, akkor ez a klímaérzékeny, rendkívül magas páraigényű, kényes növény, amely méltán kiérdemelte az „erdők primadonnája” nevet, életképtelenné válik.

Meddig lehet ragaszkodni a jelenlegi, ideálisnak tekintett állapothoz?

– Felelősséggel kell gondolkodnunk, nem szabad mindenáron, óriási költséggel erőltetni a bükkféléket ott, ahol már most tudjuk, hogy megszűntek az életfeltételeik.

A kutató mit lát, gondol és tanácsol: az ősfafajták helyett más, szárazságtűrő fajtákat?

– Nem. A jó hír az, hogy az őshonos fafajokon belül is van mozgástér. Kevesen tudják, hogy a bükk (Fagus sylvatica, közönséges bükk – a szerk.) egy botanikai kifejezés, valójában nagyon sokféle, Európa legkülönbözőbb részein lévő erdőállományokból tevődik össze. Ha ezeket egy helyre ültetjük, vagyis létrehozunk egy származási kísérletet, kiderül, hogy van olyan populáció, ami Magyarországon életképtelen, ugyanis hiába azonos a botanikai faj, a bükkerdők között az alkalmazkodásban óriási különbségek vannak. Az erdészeti szakember feladata, hogy egyrészt megmondja, körülbelül milyen irányú változás várható az adott helyen, másrészt a bükk faj elterjedési te­rületén belül megadja, hogy hol vannak olyan szárazságtűrőbb populációk, amelyekre ötven év múlva szükségünk lesz a kérdéses helyszínen. Ha ezekről a helyekről hozunk szaporítóanyagot, az olyan, mintha az erdők felállnának és idevándorolnának.

Tehát van tudományosan megalapozott megoldás az őshonos erdők megmentésére.

– Nem kell még eukaliptuszerdőkben gondolkodnunk, és abban sem, hogy utódaink a homokdűnék között tevéket és oázisokat fognak látni. Belátható időn belül ez nem következik be, viszont az ismeretek birtokában előrelátóan kell cselekednünk, és segítenünk az őshonos fafajokat abban, amit az utolsó jégkorszakot követően maguktól is véghez tudtak vinni. Tizenkétezer évvel ezelőtt még csak az olasz csizma sarkában éltek tölgyesek, Magyarországon nem is voltak, most pedig a tölgyes övezet közepén vagyunk. Generációról generációra részben a pollenáramlással, részben a makkok állatok általi terjesztésével a tölgyesek eljutottak egészen Skóciáig és a Skandináv-félszigetig. Napjainkban emberi közreműködéssel kerülhetnek ide a szárazságtűrő, és ezért alkalmazkodó képesebb populá­ciók olyan melegebb helyekről, mint Szerbia, Románia vagy Bulgária. A jól megalapozott szaporítóanyag-gazdálkodás tehát erősíti az alkalmazkodóképességet.

A fenntartható erdőgazdálkodás megvalósításához szükség van a genetikai folyamatok megismerésére. Melyek a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás genetikai szempontjai?

– Az erdészeti és természetvédelmi genetika nem azt jelenti, hogy egy számunkra érdekes példány genomját megvizsgáljuk, tudjuk-e úgy módosítani vagy szelektálni, hogy a növény szárazságtűrő legyen. Mindig legalább 50-100 egyedben gondolkodunk, ugyanis ezek összessége reprezentálja a fafajt az adott ökológiai körülmények között. E populációk genetikai szerkezetének vizsgálata során derült ki, hogy még mindig olyan erdőállományok vannak Ma­gyarországon, például a Budapest környéki tölgyesekben, amelyek a genetikai változatosság világcsúcstartói. Ezek az erdők kivételes genetikai diverzitást képesek létrehozni új generációik kialakítása során, amelynek mértéke akár egymilliószorosa lehet bármely más növényfajhoz képest. Ez a kimagasló mértékű genetikai változatosság ad esélyt a változó környezeti feltételekhez történő gyors alkalmazkodáshoz egy hosszú életciklusú, helyhez kötött életformának is.

Akkor az erdő mégis csak képes egyedül megoldani?

– Nem minden esetben. A fafaj számára kedvezőtlen szárazabb területeken a szelekciós folyamat révén olyan mértékben lecsökken a diverzitás, amelyre alapozva már nem lehet a következő generáció szükséges mértékű változatosságát biztosítani. Az ilyen helyeken nem szabad kizárólag az idős állomány által termelt magkészletekre hagyatkozni, hanem nekünk kell jó minőségű maggal, csemetével kiegészítenünk a természetes újulatot.

Ha csökken a biológiai sokszínűség, fajok tűnnek el. Mi az, ami már a biológiai stabilitást veszélyezteti?

– Spontán folyamat, amikor a szárazság és a hőmérséklet emelkedése miatt egy határon túl megszűnik a fafaj életfeltétele. Valamennyi fafajunk esetében meg tudjuk határozni, hogy hol van az a határ, amit még elviselnek. A bükknél például, ha a relatív páratartalom júliusban hatvan százalék alá esik, akkor a fák előbb-utóbb elpusztulnak. Ezáltal a genetikai sokféleség, ami ennek a növénynek a túlélési stratégiája, jelentősen lecsökken, ekkor segítenünk kell azzal, hogy jó helyről származó, változatos összetételű csemetét ültetünk, makkot vetünk.

Az ültetett erdők egykorú, azonos fajú fái kevésbé gazdag élőhelyek és jóval sérülékenyebbek, mint a különböző fajtájú és életkorú fákból álló természetes erdők?

– A természetvédelmi szakemberek többsége úgy gondolja, hogy ami változatos faji és korösszetételű, az stabilabb, alkalmazkodó képesebb. Ugyanakkor a kutatásaink alapján úgy tűnik, hogy az evolúció a fa­fajon belüli populációkban megnyilvánuló genetikai változatosság szintjén működik. Kevés a tapasztalat, illetve az olyan kutatás, amely konkrétan igazolná a diverzitás, struktúra és stabilitás közötti összefüggéseket. Nagyon érdekesek például a talajban nem látható szinteken zajló mikorrhizás kapcsolatok, más néven a gyökérkapcsoltság és az, hogy van-e a szárazságtűrésben vagy az adaptációban jelentősége? Sok még a nyitott kérdés, és nem lehet mindent a genetika leegyszerűsített összefüggéseivel magyarázni.

Honnan tudhatjuk azt, hogy hosszú távon valóban fenntarthatóan használjuk-e természeti erőforrásainkat, és nem csupán az éppen aktuális érdekeinknek megfelelően?

– Az erdészet azért jó példa erre, mert ezt a szakmát a fenntarthatóság igénye hívta életre. Selmecbánya környékén, ahol ezüstöt, aranyat bányásztak, a faszén volt az energiahordozó; az ércek kiolvasztásához és a bányaácsolatok elkészítéséhez is rengeteg fát használtak. Szép lassan kiirtották az erdőket a bányavárosok környékén, mígnem rájöttek, hogy ez a természeti erőforrás önmagától nem tud megújulni. Már az 1600–1700-as években felmerült, hogy szükség van olyan szakemberekre, akik előrelátóan cselekszenek az erdők fennmaradásáért.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO 2016-os adatai szerint az erdős területek aránya Finnországban a legnagyobb 73 százalékkal, a legkisebb Írországban és Hollandiában 11 százalékkal, míg Magyarországon 22, addig az uniós átlag 35 százalék. Jelenleg hol tartunk, nő vagy csökken az erdős részek aránya hazánkban?

– Magyarországon az elmúlt ötven évben megdupláztuk az erdőterület arányát, ami ma kétmillió hektár. Ez köszönhető az erdőtelepítéseknek, az erdészeti politikának és az előző generációk előrelátó cselekedeteinek. Trianon után alig tízszázaléknyi erdőnk maradt, Kaán Károly volt az az erdőmérnök, aki az Alföld-fásítási programmal egy tudományosan megalapozott tervet dolgozott ki, és ezt követően olyan mostoha körülmények között is telepítettek erdőket, ahol régebben senkinek eszébe nem jutott volna. A fejlődés nem volt töretlen, egyrészt a magánbirtokok, másrészt a gazdasági válság miatt. A diktatúra alatt viszont központilag dönthetett a politika, és elkezdték az erdőtelepítést a közösségi és társadalmi célok érdekében, ami folytatódott a demokráciában is: a kilencvenes években sikerült érdekeltté tenni az embereket a támogatási rendszeren keresztül, olyannyira, hogy közel kétszázezer hektár erdőt ültettek a földtulajdonosok saját ma­guk vagy a gyerekeik számára.

Az erdőgazdálkodás fontos része a fakitermelés. Hogyan lehet egy erdőt egészségesen tartani? Egy a hazánk erdeit felmérő WWF-jelentésben az áll, hogy alig maradt érintetlen vadon, pedig ez is fontos lenne.

– Egy 100-120 éves tölgyest, bükköst tekintünk vágásérettnek. Ha egy ilyen korú erdőt nem hasznosítunk, akkor előbb-utóbb elszáradnak, kidőlnek, elkorhadnak a fák. Nem mondhatunk le erről a faanyagról, mert ebben az esetben az ilyen irányú igényünket egy távoli országra terhelnénk. Minden ország, így Magyarország stratégiai célja az kell legyen, hogy elérje az ön­ellátást, ráadásul hosszú távon fenntartható módon. Európában nincs őserdő, az Erdélyben, Lengyelországban, Szlovéniában szinte megközelíthetetlen helyeken érintetlenül megmaradt kis rezervátumokat nevezhetjük talán így, de Magyarországon még egy hektárnyi erdőre sem mondhatjuk, hogy nem történt benne valamiféle emberi tevékenység. Az erdővel mint tulajdonnal és mint természeti erőforrással gazdálkodunk. Valószínűleg nem is rosszul, ugyanis a korábban említett mérésekből az derül ki, hogy a hosszú ideje gazdálkodás alatt lévő tölgy- és bükkerdeink a genetikai változatosság csúcstartói. Ez azt jelenti, hogy elődeink genetikai ismeretek nélkül is képesek voltak természetközeli módon kezelni erdeinket.

A természetes felújítás az erdőgazdálkodás fontos szempontja ma is?

– A természetközeli erdőkben az alkalmazkodóképesség kialakításának is fontos része a természetes felújítás. A klímamodellek figyelembevételével mozaikszerűen lehet kiegészíteni az erdőket azokon a helyeken, ahol nem elegendő a spontán felújulás. Így az erdőben a természetesen felújult helyek mellett lesznek azok a részek, ahová olyan szaporítóanyagot viszünk be, amiről azt gondoljuk, hogy ötven év múlva is képes lesz elviselni a megváltozott klímát. Ez most a legjobb és a legkorszerűbb gyakorlat.

Az energiaültetvények kapcsán ejtsünk néhány szót a biomasszáról is. Milyen területeket használnak erre?

– Az energetikai és az ipari faültetvények most kezdenek elterjedni, és hasznosnak tartom, mivel olyan alapanyagokat termelnek, amire folyamatosan nő a kereslet. Ezeket az ültetvényeket nem tekinthetjük erdőnek, inkább alternatív agrártevékenységnek az olyan gyenge adottságú mezőgazdasági területeken – és nem az élelmiszer-terme­lésre alkalmas minőségi szántókon –, amelyeket korábban nem sikerült jövedelme­zően hasznosítani. A faaprítékot adó energiaültetvényt kétévente, a bútoripar alapanyagául szolgáló ipari ültetvényt pedig nyolc-tíz évente lehet betakarítani. Az őshonos, természetközeli erdőgazdálkodás mellett szükség van az intenzív módszerekkel történő faanyagtermelésre, és ezt a tevékenységet lehet fenntarthatóan végezni úgy, hogy közben a talajt sem tesszük tönkre, így később akár vissza is alakíthatóak mezőgazdasági területté.

Mi az agrárerdészet?

– Az élelmiszer-termelés és a faanyagtermesztés összekapcsolható, ami egyébként így volt időtlen időkig, csak az elmúlt évszázadokban választottuk szét szántóföldi növénytermesztésre, állattenyésztésre és erdőgazdálkodásra. Korábban óriási tapasztalat és tudás birtokában, az okos parasztember agrárerdészetet alakított ki: mindig volt fája, fasor is és parcella is, ahol faanyagot termelt. A világon sok olyan hely van, ahol ez a módszer még mindig élő gyakorlat, például Indiában, Marokkóban, de a fejlődő országok mellett az Európa egyik legfejlettebb mezőgazdaságával bíró Franciaországban is, ahol a gazdák fiatal generációja pótolhatatlan értéknek tekinti a termőtalajt, aminek igazi kultusza alakult ki az ország délnyugati részén. Nem a mező­gazdasági gépei jelentik számára az igazi értéket, hanem a termőtalaj, amit az apjától örökölt, és az ilyen gazda mindent meg is tesz a védelméért, például fasorokat telepít a rétegvonalak mentén, s a talajt gyökérrel átszőve akadályozza meg, hogy lemosódjon, vagy a szél elvigye, mivel egy erősebb szélben akár több milliméternyi is elveszhet a legértékesebb, felső humuszos rétegből. Rájöttek arra is, hogy a gyökerek és a levelek útján vissza kell juttatni a szenet a talajba, mert az adja a termőképességét. Nem is a tudományos eredményekből, inkább a saját kárukon tanulták meg, hogy nem akarnak folyton permetezni, hanem olyan egészséges környezetben szeretnének dolgozni, aminek része a fa is. Erre Magyarországon is megvan a lehetőség. Az agrárerdészet azt jelenti, hogy az élelmiszer-termelést és a faanyagtermesztést egységben lehet kezelni, s ezáltal egy fenntartható földhasználatot megvalósítani.

Mi a helyzet a vízellátással az erdőkben?

– Miután kiegyenesítettük a folyókat és lecsapoltuk a Duna–Tisza közét, félsivatagi körülményeket hoztunk létre, ugyanilyen mérnöki tevékenységgel vissza is lehetne tartani a vizet, akár még egy olyan erdőben is, ahol korábban nem volt ártér, sem árvíz vagy belvíz. Beszélgetésünk elején azt kérdezte, lesz-e egyáltalán erdő ötven év múlva a legszárazabb alföldi régióban. Erre az a válaszom: akkor lesz erdő, ha a vízgazdálkodást újra összekapcsoljuk az erdészeti és a természetvédelmi szakmákkal, és közösen elindulunk a jó irány felé.

Forrás: innoteka.hu

Fotók: innoteka.hu

Hírszerkesztő: Nagy László