Az Országos Erdészeti Egyesület Erdők a Közjóért Szakosztályának hagyományos hátizsákos erdélyi tanulmányútjára 2010. október 6-10. között került sor a Déli-Kárpátok nyugati peremén található Domogléd-Cserna Nemzeti Park (Parcul National Domogled Valea Cernei) térségében. Október 6-án reggel indultunk Budapestről személygépkocsikkal és 14 óra körül léptük át a magyar-román határt. Utunk első állomása Arad volt, lévén október 6.-a, az aradi 13 vértanú napja. A vértanúk emlékének méltó ünneplésére nagy tömeg gyűlt össze a Megbékélés parkjában, ahol a monumentális emlékmű áll. A magyar és román nyelvű közös megemlékezés megható élmény volt, az ünnepségen beszédet mondott többek között Hende Csaba honvédelmi miniszter is. Az ünnepi beszédeket követően került sor a koszorúzásra, melyen több anyaországi iskola hallgatói is részt vettek. Az ünnepség végén az Erdők a Közjóért Szakosztály tagjai közösen helyezték el az Országos Erdészeti Egyesület koszorúját az emlékmű tövében. Aradról közel 5 órás út után, este 10 óra tájban érkeztünk szálláshelyünkre, a Cserna-völgyben található Dumbrava panzióba (Pensiunea Dumbrava), ahol már várt ránk Daday Zsolt nagyváradi erdész kollégánk és felesége, Ildikó, tanulmányutunk szervezői. Kényelmes szobáink elfoglalása után megvacsoráztunk, majd mindenki nyugovóra tért, hogy kipihenje az utazás fáradalmait.

Október 7-én reggeli után a társaság ellátogatott a Domogléd-Cserna Nemzeti Park központjába, ahol Gaspar Ioan, a park igazgatója fogadott bennünket. Vetített képes beszámolójában bemutatta a park nevezetességeit, valamint a vidékhez kötődő hagyományokat. Román nyelvű előadásának tolmácsolásában Daday Zsolt volt segítségünkre. A Domogléd-Cserna Nemzeti Park Románia legnagyobb nemzeti parkja, területe 61000 hektár, 3 megye 11 települése tartozik a fennhatósága alá. A területet 1932-ben nyilvánították rezervátummá Domogléd-Cseszna néven, elsősorban jellegzetes szubmediterrán és endemikus fajokban bővelkedő flórája miatt, majd 1990-ben miniszteri rendelettel hozták létre a mai nemzeti parkot. A park lényegében a vadregényes Cserna folyó vízgyűjtő területét öleli fel, két mészkőhegység, a Mehádiai hegységhez tartozó Domogléd, illetve a folyó túloldalán húzódó Cserna-hegység alkotja.

A karsztvidék fajgazdag szubmediterrán flórával rendelkezik, 1051 fajt tartanak nyilván. Jellegzetes endemikus faja a bánáti feketefenyő (Pinus nigra subsp. banatica), mely itt a Déli-Kárpátokban őshonos, ellaposodó koronájáról messziről felismerhető. A nemzeti park faunája, különösen a rovarvilága rendkívül fajgazdag, összesen 1500 állatfaj él itt, a hegyekben a zerge, a hiúz, a farkas és a barna medve is előfordul. A hegyvidék különlegességei közé tartozik a mintegy 300 termálvizes barlang is, melyekben trópusi viszonyok uralkodnak, 35-45°C közötti hőmérsékletük következtében speciális flórával és faunával rendelkeznek. A park területe négy védelmi övezetre van osztva. A 328 hektár nagyságú szigorúan védett magterületen minden tevékenység tilos, kizárólag engedélyhez kötött kutatás folytatható. Az ezt körülvevő 28000 hektáros övezetben sem folytatnak erdészeti tevékenységet, de ez a rész a turisták számára látogatható. A harmadik övezetben korlátozott fakitermelést végeznek, a legkülső övezetben pedig az építkezés is megengedett. A nemzeti park kezelésében jelenleg 45000 hektár erdőterület van, ennek mintegy 15%-a, 3000 hektár magánerdő. Romániában 2009-ig jogilag a megyei erdőgazdaságok alá tartoztak a nemzeti parkok, jelenleg az Országos Erdészeti Igazgatóság felügyeli a tevékenységüket. A park területén a 2003-2007 közötti időszakban jelentős közjóléti fejlesztések történtek az uniós LIFE program keretében elnyert támogatás segítségével. A park vezetése a biodiverzitás megőrzésén túl a helyi lakosság természetvédelmi tevékenységbe való bevonását, valamint az ökoturizmus erősítését tartja a legfontosabb feladatnak.

A tájékoztató után Herkulesfürdő (Băile Herculane) nevezetességeit tekintettük meg, mely Európa legrégibb fürdője. A meleg vizű források gyógyvizeit már a rómaiak is ismerték és használták, Trájánusz császár idejében (105-107) létesítették az első fürdőket. Herkulesnek, a meleg források istenének oltárt és templomot is emeltek. A római birodalom hanyatlása után a fürdő elpusztult, majd a 18. században kezdett újra kiépülni. Az akkori fürdőépületek a török betörések hatására többször is elpusztultak. A fürdő kezdetben Mehádiai fürdők néven volt ismert, 1820 után vette fel a Herkulesfürdő nevet. Enyhe klímája, jó levegője, valamint a 16 kénes és konyhasót tartalmazó hőforrás kiváló gyógyhatásainak köszönhetően az 1850-es évektől az Osztrák-Magyar Monarchia kedvelt fürdőhelyévé vált, ahol számos előkelőség, köztük Ferenc József császár és felesége, Erzsébet királyné is gyakorta megfordult. Ekkor épültek a csodálatos fürdőpaloták, melyek nagy része ma is megvan, bár meglehetősen elhanyagolt állapotban. A herkulesfürdői sétánk ezért elég vegyes érzelmeket váltott ki. Egyrészt csodáltuk a Monarchia fénykorát idéző, egykor impozáns épületeket, melyek egy szebb világ emlékét idézték, ugyanakkor nehéz volt elvonatkoztatni a málló vakolat, az omladozó falak, és a törött ablakok szívszorító látványától. A helyenként kívülről még épnek tűnő fürdőpaloták belsejébe az üres ablakkereteken át betekintve mindenütt romos fürdőhelységek, omladozó falak tárultak szemünk elé. A Cserna-folyó túloldalán lévő Szapáry-fürdő hatalmas francia reneszánsz épületegyüttese a többihez hasonlóan szintén kongott az ürességtől. Egyedül az utca végén lévő templomot találtuk kívül-belül jó állapotban, ezt már felújították. Előtte a téren áll Herkules vas szobra, melyről a fürdő nevét kapta. A Gyógycsarnok előtt elterülő Gizella park viszont aránylag rendezett képet mutatott, melynek fő ékessége egy 250 éves óriás mamutfenyő. Az épületek lehangoló látványát a gyönyörű természeti környezet ellensúlyozta, a Cserna folyó kanyargós völgye fölé tornyosuló Domogléd sziklás tömbje, rajta a bánáti feketefenyő alkotta erdőkkel valóban pompás látványt nyújtott. A hely szépségét még a régi fürdőtől mintegy 2 km távolságra épült új fürdőtelep szürke szállodakolosszusainak látványa sem tudta lerontani. A fürdő ma is látogatható, az egyik szállodában két gyógyvizes medence működik, ahol fürdőkúrára, valamint masszázzsal egybekötött komplex gyógykezelésre van lehetőség. A délelőtti programot követően visszatértünk szálláshelyünkre, ahol gyorsan elfogyasztottuk az otthonról hozott elemózsiánkat, majd túraruhát öltve útnak indultunk aznapi túránk célja felé, mely a Vânturătoarea (Szeles) vízesés volt. A kocsikat a panziótól pár kilométerre induló piros kereszt turistajelzésnél hagytuk és Daday Zsolt vezetésével elkezdtünk felkapaszkodni a meredek hegyoldalra. Közel egyórás erdei kaptató után végre megpillantottuk a két egymásra merőleges meredek sziklafal tetejéről lezúduló vízesést, melyet a szakadék fölé kinyúló sziklapárkányon végigsétálva alulról is megcsodálhattunk. Egy kis frissítő permet mindenkinek jutott a szellő jóvoltából és bár a nap nem bújt elő, a mohás kövek között kis tavat képező vízesés látványa felejthetetlen élmény volt. Rövid pihenő után lassan visszaereszkedtünk a völgybe, majd kocsikba szállva a panzióba siettünk, ahol már várt ránk a jól megérdemelt vacsora. Este a másnapra tervezett egész napos túrára való ráhangolódás céljából Daday Zsolt a nemzeti parkban tett korábbi kirándulásaikról tartott fényképes beszámolót.

Október 8-án reggel fél 9-kor már mindenki menetkészen várt az indulásra, mikor megjelent Ioan, a nemzeti park által kirendelt hegyi vezetőnk. Mindnyájan izgatottan készültünk a 9-10 órásra tervezett túrára. A közel 200 m tengerszint feletti magasságban fekvő szálláshelyünkről elindulva a kék kereszt turistajelzésen kapaszkodtunk felfelé az erdővel borított hegyoldalon, ahonnan nemsokára gyönyörű kilátás nyílt az alattunk fekvő Cserna-völgyre. Innen a sziklafalba vájt keskeny ösvényen haladtunk tovább, miközben nem győztünk álmélkodni az elénk táruló csodálatos táj láttán. A fölénk tornyosuló sziklafalakon a gyökerükkel a sziklák repedéseibe kapaszkodó sötétzöld bánáti feketefenyők éles kontrasztot alkottak a cserszömörce vöröses lombjával, a lankásabb részeken a bükkfák és a virágos kőrisek sárguló levelei színezték a tájat. Kicsit lejjebb ereszkedve nemsokára elértünk egy hegyi patakot, mely aztán hosszasan végigkísérte utunkat, helyenként kisebb zuhatagokat alkotva az elé kerülő sziklákon. Egy darabig viszonylag könnyebb, vízszintes terepen haladtunk, legfeljebb a patakon való többszöri átkelés jelentett izgalmat. Majd megint változott a táj és egy teraszra érkeztünk, ahol csak a tökéletesen sima zöld gyepszőnyeg tanúskodott arról, hogy itt a birkák legeltetése jelenti a legfőbb megélhetési forrást. Ezen a részen a bükkfák mellett megjelent a boróka is, érdekes foltos mintázatot alkotva. Tovább haladva a hegygerinc felé a piros sáv turistajelzésen, enyhén emelkedő terepen egy bükkerdőn át vezetett utunk. Az erdőben egy esztena mellett is elhaladtunk, mely nemrég még lakott volt, de most üresnek látszott. A nemzeti park igazgatója előadásában elmondta, itt a hegyvidéken számtalan kis tanya található, melyek lakói szinte teljesen elzárva élnek a külvilágtól, és birkatenyésztéssel, valamint burgonyatermesztéssel próbálják biztosítani a megélhetésüket. Időközben már dél jócskán elmúlt, így egy kis tisztáson ebédszünetet tartottunk. A rövid pihenőt követően újra útnak indultunk, de most már úttalan utakon, az erdő sűrűjén kellett áthatolnunk, miután a jelzett turistaút véget ért. A terepi viszonyok kezdtek nehezebbé válni, a borókákkal sűrűn benőtt sziklás talajon lassan haladtunk előre. Aggodalmunkat fokozta, hogy újabb meredek emelkedő következett, az idő pedig mindjobban előrehaladt és még mindig nem értünk fel a hegygerincre. 4 óra már elmúlt, mire kiértünk egy sziklatetőre, ahonnan csodálatos panoráma tárult a szemünk elé. De nem sok idő volt gyönyörködni a látványban, mert sietnünk kellett tovább, hogy felérjünk a gerincre. Ehhez először kicsit lefelé kellett ereszkednünk és a hegy északi, árnyékos oldalán meglepődve tapasztaltuk, hogy zúzmarásak a fák, pedig a nap melegen sütött. Majd újabb emelkedő után végre fent voltunk a gerincen, ahol mindenki elfeledkezett a fáradtságáról, annyira lenyűgöző volt a látvány. Körös-körül hegyek, erdővel borított, illetve kopár részek, valamint a távolban a Havasalföld látszott. Innen jól láthattuk, hogy előttünk a hegygerinc is meglehetősen tagolt, több kisebb-nagyobb kiemelkedés tarkítja. Pár perc pihenő után elkezdtünk lefelé ereszkedni a sziklákon, ami a meredek lejtő miatt nem volt könnyű feladat, közben pedig azt találgattuk, mennyi út lehet még hátra a jelzett vízmosásig, melyen le tudunk majd ereszkedni a völgybe. Időközben csoportunk is kettészakadt, néhányan lemaradtak és Daday Zsolt úgy döntött hátramarad. Mi többiek hegyi vezetőnkkel mentünk tovább a lejáratot keresve. Közben újabb fennsíkra jutottunk, melynek végén megint kaptató következett. Miután az idő 7 óra felé járt és a lefelé vezető utat még nem találtuk meg, nyilvánvalóvá vált, hogy világosban már nem érhetünk le. Gyorsan számba vettük tehát a fejlámpákat, melyekből azért szerencsére akadt néhány előrelátó útitársainknál. Most már mindenki utolsó erejét megfeszítve haladt előre, annak reményében, hogy még sötétedés előtt felbukkan a lejáratot jelző turistajelzés. Szerencsénkre még idejében megtaláltuk a jelet és gyorsan elkezdtünk libasorban lefelé ereszkedni a szurdokban. 8 órakor ránk szakadt a teljes sötétség és már csak a fejlámpáinkra hagyatkozhattunk, miközben a kezdetben sziklás, majd egyre sárosabb, csúszósabb úton lefelé haladtunk. Kalandos utunk egy lakott esztena mellett vezetett el, ahol a kutyák fülsüketítő ugatással üdvözöltek, de szerencsére nem merészkedtek túl közel. Lassan haladtunk lefelé, részben a sötétség, részben a nehéz terepi viszonyok miatt. Aztán két óra elteltével végre meghallottuk az alattunk lévő úton elhaladó gépkocsik hangját és a panziótól néhány kilométerre értünk ki az útra. Szerencsére nem kellett visszagyalogolnunk, a reggel már odakészített autóval néhányan visszamentek a panzióhoz, majd visszajöttek értünk. Végül kimerülten, de felejthetetlen élményekkel gazdagon tértünk vissza a panzióba, ahol a személyzet már nagyon aggódott eltűnésünk miatt. Csoportunk másik feléről egyenlőre mi se tudtunk semmit, miután útközben szem elől veszítettük egymást. A késői vacsorát követően többen még ébren maradtak megvárni a hazatérőket, akik végül hajnali fél 2-kor érkeztek meg, hála Istennek teljes épségben.

Másnap a kalandosra sikerült túrát kiértékelve kiderült, összesen 20 km-t és 1400 m szintkülönbséget tettünk meg. Igy aztán szombaton az előzetes programtól eltérően a társaság egyhangúlag Orsova és a Kazán-szorosok látnivalóival való ismerkedésre szavazott. Reggeli után kocsiba szállva úticélunk Orsova volt, ahol rövid városnézés volt az első program. Ezután hajóra szálltunk és egy szép, három órás sétautat tettünk a Kazán-szorosokig és vissza. Orsovát elhagyva fokozatosan emelkedő, meredek sziklafalak között hajóztunk. Útközben láttuk a szerb oldalon lévő Trájánusz táblát, melyet a Duna vizének felduzzasztása miatt 30 méterrel magasabbra helyeztek. Később szemünkbe tűnt a másik oldalon Decebalnak, a dákok királyának sziklába faragott hatalmas arcképe, aki egykor itt a Vaskapu-hágónál sikeresen verte vissza a római hadsereget. A Kis-Kazán és a Nagy-Kazán-szoros félelmetes sziklafalai között hajózva tisztelettel adóztunk Széchenyi emlékének, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kazán-szoros hajózhatóvá tételében. Újra partra szállva a Vaskapu erőműre vetettünk egy pillantást, majd tovább indultunk Szörényváron (Drobeta-Turnu Severin) át az Isten Hídja (Podul lui Dumnezeu) felé. A hidat formáló természetes mészkőképződmény 30 m hosszú és 13 m magas, jelenleg autóút vezet át rajta. A híd alatt nyílik a barlang félköríves bejárata, amit csak kívülről néztünk meg, miután már alkonyodott. Az este a másnapi hazaindulásra való készülődés következett.

Október 10-én, vasárnap a reggeli után a Daday házaspártól búcsút véve feledhetetlen élményekkel gazdagon indult útnak kis csapatunk. Még előző nap kaptunk egy kedves ebéd meghívást Dobó István fiától és menyétől, hogy Makó mellett, a Maros partján lévő nyaralójukban látogassuk meg őket. Így utunkat megszakítva egy kis időt náluk töltöttünk és a bográcsban készült fenséges paprikás krumplival csillapítottuk éhségünket, méltó zárásaképpen ötnapos tanulmányutunknak. Végül az esti órákban érkeztünk vissza Budapestre.