A Mecsekerdő Zrt. munkatársai 2018. augusztus 31-én az alsókövesdi tó szigetén munkatársai és ismerősei közös elhatározásából emlékoszlopot állítottak Ambrus Attila erdésznek. A sokak által kedvelt kolléga 2016. november 6-án váratlanul és fiatalon hunyt el. A megemlékezésen megjelentek száma is érzékeltette azt a szeretetet és megbecsülést, amit Attila életében is éreztek iránta.
A megemlékezésen Sajgó Ferenc, a Szigetvári Erdészet igazgatója méltatta volt munkatársát. A kopjafát Ambrus Attila édesanyja és bátyja leplezte le, és hálájukat fejezték ki a méltó emlékállításért. A koszorúzásokat és gyertyagyújtást követő néma megemlékezés és a vadászkürt hangja igazán megható és felemelő hangulatot teremtett, majd az egybegyűlteket a család tagjai vendégelték meg a helyszínen.
Ambrus Attila emléke közeli munkatársai körében elevenen él, akik mindig szívből jövő nosztalgiával idézik fel életvidám, segítőkész, nagylelkű karakterét.
Attilát 1984-ben ismerték meg, hatalmas termetű, bivaly erős ember volt. Vadász gyakornokként kezdett dolgozni a Mecsekerdő Sásdi Erdészetnél, gyermekkori vágya vált ezzel valóra. Katonaévei alatt kezdte meg erdész tanulmányait levelező tagozaton a soproni Roth Gyula Erdészeti és Faipari Szakközép Iskolában. Később munka mellett önerőből leérettségizett, majd technikusi oklevelet szerzett.
Vadász gyakornokból hamar beosztott erdésszé, néhány hónap után pedig az Alsókövesdi kerület kerületvezető erdészévé léptették elő. 1993-tól halála napjáig ebben a munkakörben dolgozott.
Beosztottjaival, munkatársaival sohasem volt szigorú, jó szóval mégis mindig elérte célját. Kollégái közt kivételes megbecsülés övezte, a szakszervezet tagjaként főbizalmi tisztséget töltött be. 15 éven át szorgalmas tagja volt az erdőgazdaság üzemi tanácsának.
Számos sportnap oszlopos résztvevője, szervezésének köszönhetően erdészete kiemelt létszámmal szerepelt ezeken a rangos eseményeken.
Szabadidejét gyakran töltötte vadászattal, sokszor órákig leste a felsőkövesdi magtárnál a szajkókat. Fagyos téli estéken a szikrázó hold fényében kitartóan járt a vaddisznók nyomában. Ha felkérték, hogy vegyen részt társas vadászatok szervezésében, mindig örömmel, végtelen odaadással végezte munkáját.
Korábbi halász szakmája tudását a kezdetektől fogva kamatoztatta, eseménytelen délutánokon, hétvégenként gyakran ült horgászbotja fölé görnyedten a tóparton. Erdészete egyik kiemelt ékköve, az Alsókövesdi horgásztó volt a gondjaira bízva, melyet különös figyelemmel kezelt, szinte sajátjaként szeretett. A horgászegyesület elnökévé választotta, a feladatnak évtizedeken keresztül készséggel tett eleget, számos kedves emlékű horgászverseny szervezését is vállalta.
Az erdészeti összejövetelek meghatározó személyisége volt. „Miközben anekdotáit hallgattuk a lobogó tűz fényénél, észre sem vettük, hogy ránk esteledett. Sok távoli országban járt, mindig kíváncsian vártuk a beszámolókat a számunkra ismeretlen tájakról.” idézik fel a munkatársak. Utolsó utazásáról sajnos nem tért vissza, az újabb történetet már nem hallhatták.
„A magárba belépve, vagy mikor elhaladunk a háza előtt, amelyben lakott, fellépve a horgásztó hídjára, még sokszor tűnik úgy, mintha hallanánk hangját a fák suhogásában… de nem, ő már csak bennünk él tovább.”
Van egy mondás, miszerint addig nem halunk meg igazán, amíg emlékeznek ránk. Attilára emlékét sokan, és sokáig fogják őrizni, és ezt segíti a kopjafa is a számára oly kedves helyen, az alsókövesdi tó kis szigetén.
Forrás: MECSEKERDŐ Zrt.
Szerző: Szauer Melinda
Hírszerkesztő: Nagy László